a kapitány ebédelni ment, a tengerészek átvették a hajót
rékát nem szerettem sosem, amíg huszonkilenc éves nem lettem és meg nem feledkeztem róla és a szülőfalumról. pontosabban: nem szerettem, amíg huszonkilenc éves nem lettem és újra eszembe nem jutott. én csak akkor tudtam megszeretni, amikor már nem ismertem. ez nem az ő hibája. szimbólum lett belőle, mert vele azonosítok valami régit, és azt hiszem, nem is akarom, hogy ez másképpen legyen.
rékát amúgy nem is ismerem. ott laktak ők is a mi utcánkban, tőlünk néhány házzal odébb, voltak nyarak, amikor vele és a nővérével sokat játszottam, néhány barátommal, az öcsémmel, vagy csak én voltam. egyáltalán nem emlékszem arra, ki mondta, vagy honnan tudtam meg, hogy tetszem neki, de talán nem kerekítettem nagy feneket neki, vagy a jelentését sem egészen értettem; különben tíz éves lehettem, vagy tizenegy. az is lehet, fiatalabb. úgy emlékszem, apám még élt, tizenhárom voltam, amikor öngyilkos lett. akárhogy is: ennek már több, mint tíz éve. gyerekek voltunk.
nem ugyanabba az iskolába jártunk. ők egerbe jártak. nem emlékszem réka családjára. azt hiszem, neki is meghalt az apja, és talán taxisofőr volt, mérget azért nem vennék rá, az anyjáról meg egészen egyszerűen semmit sem tudok. a nagymamára emlékszem. azért emlékszem, mert jóban volt az én mamámmal, barátnők voltak, rekedt hangja volt, sokat dohányzott, és meghalt valamikor, amikor mi egerbe költöztünk. ebben sem vagyok egészen biztos. a halálhírre emlékszem, többre nem. rékát is egerben láttam utoljára, de akkor már nem beszéltünk, kamaszok voltunk és a buszon ültünk. talán fel sem ismert. talán én sem ismertem fel őt és nem is őt láttam. de ha mégis réka volt, akkor az volt az utolsó alkalom, hogy láttam, valamikor a ‘12-ben, talán ‘13-ban. réka szőke lány volt és tücsöknek hívta mindenki. ez volt a beceneve. én nem tudom, hogy hívtam, biztos nem tücsöknek, és idegen a számban a név, hogy réka, valahogy nem természetes, mintha soha életemben nem mondtam volna még ki. szóval, tudom is én, talán sehogysem hívtam. nincsenek szép emlékeim róla, ez sem az ő hibája.
talán emlékszik rám. és utál engem. az egyik emlékem, hogy náluk vagyunk az öcsémmel. sietve távozunk, fogalmam sincs miért. a cipőfűzőjét nem tudja bekötni az öcsém, én meg nem tudom neki bekötni, úgy szaladunk ki. ez már apánk halála után történt. biztos, mert a halálát követően több időt töltöttem a testvéremmel, magammal vittem mindenhova és nehezebben lehetett kiigazodni rajtam. ezért nem is tudom, miért hagytuk úgy ott rékát és zsófit. zsófi a nővére. mert apám meghalt és nekem nem voltak barátaim.
miután kimentünk a házukból, többet nem mentem vissza. felsétáltunk négy, vagy öt háztömböt, mittomén, és többet nem mentem vissza rékához. legközelebb a buszon láttam egerben, akkor már kamaszok voltunk. nem beszéltem vele. azt hiszem, lopva sandítottam rá, biztos ő volt, talán visszanézett rám, de már nem ismertük egymást, csak az kötött össze minket, hogy egyszer izzadtan és feldúlva szaladtam ki a házukból és én soha többet nem mentem oda vissza.
a másik emlékem, hogy véletlenül elszakította a nyakláncom. elsírtam magam. szégyellem még most is, pedig felnőtt ember vagyok. a nyaklánc csúnya volt. az a klasszikus fagolyós nyaklánc, amit nyaralások alkalmával vettek a gyerekeknek a kétezres években. kicsit eldurvult a játék és a nyakláncom bánta. zsófi odajött, hogy megvigasztaljon, rendes lány volt, valamivel idősebb nálunk. nem hiszem, hogy sokkal idősebb: akkor felnőttnek tűnt. de nem volt az. most már az.
szóval, erre emlékszem rékából. szép kislány volt, mosolygós, meg minden, de nem bántam vele szépen, mert gyerek voltam és apátlan és fogalmam sem volt, mit csinálok. még most nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg róla szól-e, hiszen lehet nem is réka jutott eszembe, hanem egy olyan élet, amiben apám nem hal meg és én másképp növök fel. nem sírok elszakadt nyakláncok miatt és nem menekülök ki a barátaim otthonából.
a ház azóta nem a miénk. először mi mentünk el: anyukám, öcsém és én. a nagyszüleim maradtak, amíg bírtak a kerttel. néhány év és eladták. az új tulajok pénzes emberek voltak: mérnökök, vagy mi. legalábbis, az apuka. abban a házban éltek vagy tíz évig, valamivel több, és nem olyan régen küldte édesanyám a ház hirdetését. ismét eladó. láttam a képeket. mintha nem is ugyanaz a ház lett volna és én nem tudtam nem irigy lenni. a ház, amit a nagyszüleim építettek, már másé volt, és az a család teljesen más életet élt is benne, mint mi. két másik valóság ugyanazon falak között. medence, modern amerikai konyha és tisztafehér csempék. eltűntek az ütött-kopott szocialista bútorok, a foltos lámpaburák, dédanyám bibliája, a kifakult gobelinek, hímzett terítők, nippek és sorba állított dvd-k a polcokon. a kádár-kockából palota lett. a mi konyhánk büdös volt, tömött és kemény, mint egy öregszáj a fogcsonkoktól. az új konyha biztonságosnak tűnt, ott az édesapa sem fenyegetőzött konyhakéssel a kezében. és azt gondoltam: miért nem lehetett enyém ez az élet? az amerikai konyhás, jacuzzi-s élet. a vodkás üvegek helyett porcelánok, bakancsok helyett topánkák.
fogalmam sincs, hogy réka ugyanabban az utcában él-e még. talán elköltözött. és apámra sosem haragudtam még annyira, mint huszonkilenc évesen. mert amikor öcsémmel kezén fogva kiszaladok rékáék házából, fel sem tűnik, de eltelik húsz év, anyám festi a haját, ne lássa senki: korán megőszült, talán botoxoltatni is fog, még nem döntötte el, a nevelőapám nem akar beszélni róla, öcsémnek az édesapja nélkül kellett felnőnie az orbán-rendszerben, talán kimegy külföldre, miért is ne, várd meg a választásokat, mondom neki és töltök magamnak vodka-szódát, kopaszodok, házas vagyok, szerelem nélkül ez egyszerűen nem megy, lehúzom a poharat, nem is emlékszem, mit ünneplünk, csak azt mondom, nem volt jó gyerekkorom. és mivel mégiscsak édesanyám életműve vagyok: vérig sértem. nem tehet róla. senki sem szereti, ha a munkáját kritizálják, én pedig nem is vetemednék rá, jobb anyát sosem kívánhattam volna, apám helyett szeretett és mindent megadott nekem.
de azért összeveszek vele. csak akarom, hogy érezze a gyászt és a fájdalmat, amit nem tudok csillapítani, hiába vagyok már huszonkilenc. aztán eltelik néhány hét, felhív, megint tele van szeretettel, lebarnult a szoláriumban, nevelőapámmal a házassági évfordulójukat ünneplik, és azt mondja, felnyitottam a szemét, bántalmazó kapcsolatban élt, és valóban, anya, így van, de mégiscsak hibáztatja magát, azt mondja, tudhatta volna, hiszen idejekorán figyelmeztették, hogy apám vodkában mossa a lábát. erre mondom neki, sarokba voltál szorítva, nem volt mit tenni, de te itt vagy, ő nincs, amúgy meg fiatal voltál, és a többi, és a többi, mondom neki, te nem tehetsz semmiről, komolyan is gondolom, különben meg, akkor sem én, sem öcsém nem születik meg. és arra kér: a következő életünkben is találkozzunk. csak más körülmények között, jó, kicsi fiam? csak nélküle, de azért legyünk újra együtt, jó, kincsem? jó, mondom, legyen úgy, anya.
nem nagyon emlékszem már rékára, mintha igazából sosem láttam volna. egyszer biztos utoljára kiáltott át a mályvaszínű kapunkon, azalatt volt nagyanyám rózsakertje, bokrok és hóvirágok, és mögötte réka, hogy apámat utoljára kérdezze, itthon vagyok-e és mehetek-e játszani. és apám egyszer utoljára engedett ki játszani és utoljára borított hosszú árnyékot a hóvirágok felett.